Fafaragás Buzsákon

A Lajtorja Program kisrégiós kézműipari hagyományokról szóló cikksorozatában már írtunk a buzsáki népművészeti kultúráról, de a helyi fafaragást csupán megemlítettük, pedig ezt a somogyi pásztorművészeti elágazást érdemes részletekre kitérően is méltatni. Az elmaradt jellemzést most pótoljuk.

A 19. század nagyobb részében a somogyi pásztorok, köztük a buzsáki illetőségűek is, csak saját használatra faragtak meg egy-egy szarufejes botot, szarutülköt, holmitartó szelencét, fejvédő fakobakot, csobolyót-csutorát, furulyát: magukat vették körül saját kiképzésű fatárgyakkal. A századvégen-századfordulón változott meg ez a gyakorlat, amikor a népi fa- és szarutárgyak eladhatósága úgy felszökött, hogy egyes pásztorok sarjai pásztorkodás helyett elsősorban faragómesterekké váltak. Mégis, még a 20. század második felében is akadtak faragó juhászok errefelé, akik pásztorkodásuk mellett kapták meg a „népművészet mestere” címet, és még bútoralkotással is foglalkoztak.  A korai tárgytermelő nemzedék tagjai a fafaragást apjuktól-nagyapjuktól tanulták, de leleményességben túlnőttek rajtuk. Fejlesztéseik nem jelentettek egyben felejtést: az ősi eljárásokat sem hagyták kiveszni a gyakorlatból.

Kanászbotok, kürtök, fafésűk stb. továbbra is készültek gazdag karc-díszítéssel, a karc-rajzolatokba színes faggyú utólagos bedörgölésével. A „spanyolozásnak” nevezett másik módszer eredménye megjelent a karccal vegyítve is számos kobakon, kínáló fatálon, borotvakészlet-dobozon. „Spanyolozásnál” ék-véséssel alakítottak ki mintázatot, amely viaszbeöntéssel véglegesült. Hol monokróm viaszt használtak, hol pedig kék, fekete, zöld és piros viasz kombinációját.  Szintén ékszerű kivágatokkal, de „bizsók” (faragókés) használatával halad a domborműves faragás, például virágmintáknál. A relief-szerű életképek faragásának (falitányéroknál, hébéreknél –  vagyis szívóval-töltővel ellátott borközvetítő edényeknél – , aztán kürtöknél, vagy – miniatürizáltan – akár szipkáknál) akadt olyan elhíresült buzsáki mestere, aki betyáralakjai és más figurái megformálásában egyéni humorról tett tanúságot.  Az olyan tanítványt, akinek első próbálkozásra sikerült a barackmag-kifaragás, azonnal berántotta a mesterség varázsa, akinek nem sikerült, még volt kiútja, de lehet, hogy hetek múltán már nem.   A Balaton-melléki értékesítés gördülékeny volt, és idővel nem egy buzsáki dolgozott be a Budapesti Háziipari Szövetkezetbe úgy, hogy közben somogyi lányok rokkafa-díszítésével, vagy faszobrokkal is foglalkozott. A fénykor elmúlt, ez biztos, de a helyi fafaragás mai, hanyatlott helyzete kérdéses: nehéz megmondani, gyűjt-e energiákat, érlel-e lehetőségeket.

A VKB Nonprofit Kft. hiszi, hogy igen, – ezért tevékenykedik.

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020 ESZA

Kézművesség hagyományai Buzsákon

A Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatával a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

Forrás: VKB NKft.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi 2020 ESZA